A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Könyvek
2021. október 19., 09:24
„A Vajdaságban kevés ember van, aki könyvet vásárol, már kultúrpolitikai szempontból sem szabad tűrni azt az állapotot, hogy ennek a pár lelkes és áldozatkész kultúrembernek érdeklődését értéktelen könyvek előfizetési felhívásával hűtsék le” – írta Dettre János a vajdasági magyar irodalom kapcsán 1927-ben. Izgalmas vita bontakozott ki akkor vajdasági magyar irodalom kapcsán. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a vita nem jutott nyugvópontra, és abban reménykedhetünk, hogy nem is fog nyugvópontra jutni. Jöttek aztán egyértelműbb időszakok, amikor nem annyira a vita volt jellemző, hanem az, hogy az olvasók (és írók) megértsék, melyek azok az irányok, amelyek sikerre vihetik a szerzőt. Ennek alátámasztására vegyük a Képes Ifjúság egyik 1966-os számának címoldalán szereplő megállapítást: „Az az író, aki az életből ma nem lát mást, mint csupán alkalmat a jól vagy rosszul elbeszélt anekdotára, az előbb-utóbb annak ellenére, hogy időben és térben kortársunk, elavulttá, átlátszóvá, igénytelenné válik.” – A lapban szereplő interjú beharangozása volt ez az idézet.

A kérdés nem is az, hogy sok vagy kevés könyvet vásároltak-e a vajdasági magyarok, hanem a kérdés az, hogy melyek az „értéktelen könyvek”. És negyven évvel később melyek azok, amelyek „elavultak, átlátszóak és igénytelenek”?

Erre a kérdésre csak úgy adhatunk választ, ha saját olvasmányélményekre alapozunk. És ezt megtehetjük, elolvashatjuk például Havas Emil A fehér lap (1924) című regényét csakúgy, mint Herceg János novelláit Szenteleky Kornél előszavával – Viharban (1933), elolvashatjuk Tamás István 5 világrész a Szajna partján (1927) című könyvét, amelynek előszavát Kosztolányi Dezső írta, elolvashatjuk Stadler Aurél Az élet két arca című verseskötetét (1935). Az időt és az érzéseinket szánhatjuk ezekre a könyvekre. Megengedhetjük, hogy behatoljanak a lelkünkbe. Elcsodálkozhatunk azon, hogy amit Josephine Baker mondott akkor Párizsban, ma talán erőteljesebben aktuális, mint amikor elhangzott. Vagy legalábbis egyszerűbben érthető. Ez nem okvetlenül jó érzés. „Nekem mindegy, hogy fehér vagy fekete. Csak a fehérek tesznek különbséget az emberek bőre között. De azért azt hiszem, a fehér egy kicsit buta népség. És most már bizalmasan hozzám hajolva suttogott, nehogy a gépírónő hárpia meghallja: – Buta a fehér nagyon! Csak üvölteni kell egyet és tombol a nézőtér. Vadulni! Vadulni! Akkor dől a pénz és a publikum. Mert akkor lelkesednek, hogy ez az őserő! Az ösztön!”

Rácsodálkozhatunk Stadler verseskötetének külalakjára, Hangya András rajzaira, de megérinthetnek bennünket a versek is, bár Lévay Endre jól lehúzza a kötetet kritikájában, csak az illusztrációkat értékeli: A kötetet Hangya Bandi illusztrációi teszik értékessé. „Az ismert ifjú tehetség képei igen értékesek, bár proletár témáinak kevés köze van Stadler polgári verseihez.” Az ítéletet mindig az olvasó mondja ki, ahogyan a fellebbezés lehetőségét is ő adja meg az újraolvasással. Tűnhet úgy, hogy kevésbé jelentős az olvasói ítélet. Mindig úgy tűnhet. A helyzet azonban az, hogy a könyvek megvárják olvasóikat. – Lovas Ildikó 

(Magyar Szó, 2021. október 17.)