Igaz történetek Mindenkiföldjéről I.

A vajdasági magyarság XX. századi történelme (egyik) legtraumatikusabb időszakának az 1941 és 1948 közötti időszak tekinthető. Az a hagyományos történelmi/ideológiai felfogás, ami szerint az egyértelműen jó és az egyértelműen rossz közötti leszámolás színtere lett volna többek között a Vajdaság (ezen belül a Bácska) is, nyilvánvalóan és elsősorban a győztes oldaláról megfogalmazott és hangoztatott szemlélet. A hivatalos, „külső” állásponttal szemben elsősorban a traumatikus élmények, az azokra való visszaemlékezések szintjén maradt fenn az időszak másik, „belső” olvasata. A negyvenes évek eseményeinek vajdasági magyarok részéről történő „saját vagy belső” vizsgálatára tett kísérletek egyik sajátossága, hogy a hivatalos ideológia bipoláris logikáját tették magukévá, és ily módon legalább annyira egyoldalú képet mutat(hat)tak, mint az évtizedekkel korábbi hivatalos történetírás.

A szemlélet egyoldalúsága ellenére nem hallgatható el, hogy a közösség háború utáni életérzésére súlyos nyomásként nehezedett a győztesek által megkövetelt hallgatás kényszere, illetve a „bűnös nemzet, fasiszta kollaboráns” képzetének módszeres sulykolása, ami sajátos és tipikus módon ugyancsak egy ideológiai szempontból problematikus diktátum következménye. Az ilyen nyomás hatásaira és következményeire vonatkozó kutatások eredményei számomra nem ismertek, de ennek ellenére kétségtelen, hogy döntően negatív irányba mozdították a magyar közösség otthonosságérzetét.