Csütörtök, 2024.04.18.
VMMI

Napló, Önéletrajz

Egy úri szabó és kétszer száz tű hossza

Napló 1934-ből és 1944–45-ből

  • Szerző: Huber Mihály
  • Szerkesztő: Hubert Éva
  • Sorozat: Emlékezet. Önéletírás, élettörténet, napló
  • Megjelenés éve: 2012
  • ISBN: 978-86-86469-59-5
Részletes megtekintés a VAMADIA kiadványtárában

Fülszöveg:

 

A gyermek és a fiatal általában nem figyel arra, amit szülei, nagyszülei mesélnek, mire meg érdekelni kezdené a „családi történelem”, már esetleg nincs kitől kérdezősködnie. Ezért jó, ha vannak régi naplók: választ adnak egyes kérdésekre. És újakat vetnek fel…

Hubert Éva

 

 

ELŐSZÓ

 

Édesapám, Huber (későbbi névmódosítással Hubert) Mihály 1909. szeptember 29-én született Szenttamáson (Srbobran). Jó fejű diák volt, és tanítója tanítóképzőbe küldte volna őt, de barátai elriasztották azzal, hogy „ott nagyon verik a diákokat”, így végül Belgrádban úri szabónak tanult ki. Emellett világéletében nagyon szeretett írni, versei jelentek meg újságokban, barátait, ismerőseit is rendre alkalmi versekkel köszöntötte fel – írásainak töredéke ma is tulajdonomban van. Később Zentára költöztek, és itt ismerkedett meg Nagy Matilddal, majdani feleségével, édesanyámmal. Már ekkor is aktívan kivette a részét a közösségi életből, az egyik legényegylet oszlopos tagja volt, előadásokban szerepelt, bálokat szervezett. Mivel Zentán nemigen akadt munka, és sok mester Zágrábba költözött, édesapám és két társa is nekivágott gyalogosan az útnak: munkát keresni. Erről az útról és az első zágrábi napokról szól az első naplója.

 

Nem tudom, végül is mikor és milyen munkát sikerült édesapámnak kapnia, és meddig maradtak Zágrábban, de egy biztos: 1934. december 11-én Huber Mihály és Nagy Matild házasságot kötött a zágrábi Szent Márk-templomban. Fényképek és a hátlapjukra írt sorok tanúskodnak arról, hogy 1935-ben és 1936-ban még Zágrábban voltak, és apám valószínűleg Samu József divatszalonjában dolgozott.

 

Szüleim 1939-ben már Zentán voltak, itt született meg június 15-én László fiuk, a bátyám. (Én 1951-ben születtem.) Valószínű, hogy frakkot és szmokingot a háborús években sem kellett varrni, katona pedig a beteg szíve miatt sohasem volt, így apám gondnok lett a leventeparancsnokságon. 1944 októberében indult újra megjárni a száz tű hosszát, s erről újra naplóban (három füzetben) számolt be.

 

Nem tudok róla, hogy a leventékhez való kötődése miatt bármilyen bántódása esett volna, de valószínűleg nem, mert a háború után több „felelős” helyen dolgozott (sohasem szabóként), például a betegsegélyzőben volt gondnok, végül a Žitopromet irodájából ment nyugdíjba. Az 50-es években anyámmal és a naplókban is szereplő személyek némelyikével (Kissék, Hanákék, Forgách Giziék) együtt sokat tettek az amatőr színjátszás terén; ő főleg rendezett. Tudomásom szerint pl. A kék postakocsi című darabot huszonhétszer adták elő Zentán és környékén.

 

Nyugdíjasként kezdte újra rendszeresen forgatni a tűt – a nyugdíj kiegészítésére és elfoglaltságként rokonoknak, ismerősöknek is varrt (addig csak néha a családnak).

 

Sajnos elég rövid gyertya volt neki gyújtva: 1972-ben, 63 éves korában halt meg. Édesanyám majdnem 30 évvel élte túl, 2001-ben halt meg, 2011-ben pedig bátyám, Laci is követte őket.

 

A naplókból nem hagytam ki semmit, egyetlen mondat értelmét és stílusát sem változtattam meg, csak a helyesírását korrigáltam – meggyőződésem, hogy ő így szerette volna, mert nagyon büszke volt rá, hogy magyar szakos egyetemista lettem (a hely- és személyneveket úgy hagytam, ahogy ő írta őket). A leírtakkal kapcsolatos vizsgálódásaimhoz sok segítséget, bátorítást kaptam – hálás köszönetem mindenkinek, aki bármiképpen hozzájárult ehhez a könyvhöz.

Zenta, 2012 elején

 

Hubert Éva

 

***

 

Mint a pohár vízbe ejtett tintacsöpp...

 

A múlt század harmincas éveiben megszokott jelenségnek számított, hogy a fiatalabb mesteremberek útra keljenek biztosabb munkalehetőség után nézve, valamint a szakmájuk újabb, korszerűbb fortélyait elsajátítani meg egy kicsit világot látni. Ezek a történetek azonban hitelt érdemlően aligha maradhattak fenn; egy ideig még beszélgettek róla családi vagy szakmai körökben, aztán az emlékek is megfakultak lassan, s a szájhagyomány különben sem szolgálhat mindig megbízható alapként. Huber Mihály könyve első részének igazi erénye és hozadéka, hogy a Zentától Zágrábig tartó út minden részletét – szinte óráról órára – naplójában pedánsan megörökíti. Mert folyamatosan jegyzeteli „tapasztalásait és megfigyeléseit” egyfajta szemléletes korrajzot nyújtva ezzel a késői olvasónak is. Megtudjuk például, hogy akkortájt egy szlavóniai faluban a bolti kenyér ára 2-3 dinár, a házikenyér sűrű, nehéz és barna, a házak silány téglából készülnek, az asszonyok pedig úgy kaszálnak rövid nyelű kaszájukkal, mint a férfiak. Gondosan feljegyzi azt is, hogy a horvát fővárosba érkezvén egy ismerős családnál vendégeskedve mit kaptak ebédre: húslevest májgombóccal, édeskáposzta-főzeléket dinsztelt marhahússal, végül mákos tekercset.

 

Valójában persze az utazás leírása az izgalmas, a több száz kilométernek gyalogszerrel láttak neki ők hárman, néha egy-egy kocsi felvette őket, de aztán magukban folytatták az utat, esőben, sárban, olykor kibírhatatlan forróságban s minden este szállást keresgélve. Közben emberekkel ismerkednek meg, mindenféle náció tagjaival, rácsodálkoznak a más és másféle szokásokra, viselkedési mintákra. Előttünk pedig kirajzolódik: hogyan éltek az emberek a hozzánk közeli és kissé távolabbi tájékon úgy nyolcvan évvel ezelőtt. A zágrábi „sentai kolónia” leírását olvasva pedig akár Tamási Áron Ábelje is eszünkbe juthat. Huber ugyanakkor vall az álmairól is. Róla meg így tudunk meg még többet.

 

A napló írója ekkor huszonöt éves, soraiból pedig többnyire mégis valamiféle ifjonti lelkesedés és bizakodás szüremlik ki. Az első „menetelése” szándékos és tervezett.

 

A második már nem az. 1944-ben Huber Mihály tíz évvel idősebb, nős, egy gyermek apja. Egy megbízatásnak eleget téve indul el Zentáról Horgos, Szeged, Kecskemét, Dunaföldvár és Dombóvár irányába, ám hirtelen a frontvonal túlsó oldalán találja magát. S kényszerűen ott is marad, közel egy esztendőn át. A továbbra is aprólékosan jegyzetelő naplóíróból szinte haditudósító válik, az összeomlás és a háborús fejetlenség megörökítője. Állandó helyváltoztatás; városról városra vonulnak, „mintha egymást kergettük volna az oroszokkal”, úton-útfélen felfordult autók, törött kocsik, döglött lovak tetemei, szétszórt fegyverek... A naplóbejegyzések tónusa is elsötétül; folyamatosan kétségek gyötrik, idegeit felemészti a bizonytalanság, majd időnként a közöny lesz úrrá rajta, a bénító fásultság (szakállt növeszt, nem törődik a külsejével), közben persze mégis fohászkodik újból és újból erőt gyűjtve, hogy egy napon csak-csak hazatérjen. Minden gondolata hazafelé száll, vágyképeiben megpróbálja elképzelni, milyen lesz majd a viszontlátás pillanata, álomképei pedig rendre rémképek. És már az érzelmeit sem tudja kordában tartani, azok túlcsordulnak, s a kétségbeesés mindenen átver, mindent átszínez, mint a pohár vízbe ejtett tintacsöpp. Ez a második napló a vergődés látleleteként valóban megrázó dokumentum. Persze emlékeztető és figyelmeztető is egyben. Ugyanakkor: bár mindkét naplórész erőteljesen személyes jellegű, a kötet mégis a közös múltunk lenyomata.

 

Sinkovits Péter