Csütörtök, 2024.05.30.
VMMI

Vers

Agancspark

versek

  • Szerző: Cirok Szabó István
  • Sorozat: Gemma könyvek
  • Megjelenés éve: 2019
  • ISBN: 9788632310834
  • Kiadó: Forum Könyvkiadó Intézet

 

Az erdő élete

 

Cirok Szabó István: Agancspark, Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2019.

Cirok Szabó István költészetéről minden másnál előbb az érzékenység jut eszembe; s közvetlenül utána valami hártyavékony fátyolon átszűrődő, rejtélyes melankólia, tompa fájdalom, kibontatlan, szomorú titok idéződik meg, amely szinte állandóan belengi a költő versvilágát. Valami mély elhallgatás, ami – ellentmondásos módon – a legtisztább, legelemibb (közlési) energiát, a gyengeségből fakadó erőt adja meg a szövegeknek.

Az Agancspark a költő 2019-ben kiadott első, mindeddig egyetlen kötete, amely 33 verset foglal magában, mindezeket három, meglehetősen aránytalan elosztású ciklusra osztva, amelyek ugyanakkor témavilágukat illetően világosan körvonalazható tartalmi egységek. Az első, hét szövegből álló Lékhorgászat az elvont, túlnyomórészt önreflektív, a magunkat a másikról visszaverődő fényben látó szerelmi líra darabjaiból áll, egy kivétellel, amit egyúttal a könyv egyetlen komoly szerkezeti melléfogásának tartok (épp emiatt a feszes felosztás miatt nem tartom feleslegesnek az általam vélt probléma részletezését): A család tengere nyilvánvalóan a megelőző Két part között tengerallegóriájával való rokoníthatósága miatt került ennyire előre a könyvben, holott – már a címben is jelölt család miatt – világosan az utolsó, harmadik tartalmi egységbe kívánkozik, ahogyan azt alább meg is indoklom. A második ciklus, a tizenegy versből álló Nem tapsol senki kibővíti ennek a szerelmi költészetnek a horizontját, az előző absztrakt, gondolati szerelem (sic!) után könnyebben beazonosítható terek és megragadható, konkrétabb történések jelennek meg, a rész kulcsszavai a szoba és a lakás, illetve az út és az utazás. Nagy ugrást tesz mindehhez képest a harmadik rész, amelynek poétikus címe: A madarak már elmentek, most a halak vándorolnak. Már-már enigmatikusnak tűnhet, hogy a szerző miért a kötet végére hagyta a legterjedelmesebb, tizenöt verset számláló családköltészetet – nem a felnőtt férfi családját megéneklő lírát, hanem a gyerekkorba visszatekintő, vizsgálódó, okokat kutató (?) fiatalemberét. Ez a húzás azonban a lélektani elmélyülésre való hajlam, az (ön)vizsgálódás nem ritkán szimbolikus megvalósítási módjai és eszközei révén telitalálatnak tűnik: a kötet ott és akkor fejeződik be, ahol és amikor az életvers elkezdődik.

A továbbiakban néhány gondolat erejéig meg szeretném vizsgálni az Agancspark egy-egy – általam önkényesen – választott versét, hiszen így a legkönnyebb rámutatni azokra a mozzanatokra, erényekre, amelyek Cirok Szabó István lírai bemutatkozását figyelemre méltóvá teszik. A kötet indító verse az Üreges, egy, a költőre jellemző allegorikus nyelvezetű szabadvers:

„Fél éven át minden nap elsétáltam

négy zászlórúd előtt. A négyből egy

sírt a szélben. Az egyik alkalommal

láttam, ahogyan kiégetik a méheket

a rúd üregéből. Valójában a méhek

zúgását hallottam, ha fújt a szél.

Tavasszal a te csontjaidba is befészkeltek

a méhek. Tüdőszárnyad két nagy kaptár.

Észrevettem, hogy a szélben nehezebben

veszel levegőt, és esténként mézet köhögsz.

Sokszor nem hallottam, mit mondasz a

méhek zajától. Végül azt beszéltük meg,

hogy nyáron elmész, és te is kiégeted a

méheket a csontjaidból. Most megint

tavasz van, és egy család új csontokat keres.”

A könnyed, közvetlen hangú elbeszélésként induló vers első lépésben a szinte minimalista, hangulati töltet nélküli közlés eszközével éri el hatását: nem tárgyal túl, csupán leír, elmond viszonyulás nélkül, a lakonikus tömörségnek pedig az események kibontakozásával szükségszerű velejárója lesz a drámai feszültség. Cirok Szabó István verseinek javában (és legjobbjaiban) megfigyelhető ez az egyszerűsített narráció, ami nagy fegyelmezettségről és nyelvi letisztultságról árulkodik, ami főleg annak fényében tűnik értékes tulajdonságnak, hogy első kötetről beszélünk. A vers második felében ugyanilyen közvetlen természetességgel teljesedik ki (be) a jelképes beszéd, bár a kép váratlan és nagy képzelőrerővel, kreativitással megrajzolt. Az allegória kibontakozásának csúcspontja az „elmész” és a „család” szavak kétértelműségére épülő keserű (nyelvi) játék lesz, amellyel egyszersmind kellően nyitott marad a lezárás, illetve a továbbgondolási lehetőség.

 A második ciklus erős darabjai közé tartozik például az Egy költözésben vagy az Egy kertet egyedül, amelyek a fent említett konkrét, személyes terek által is erős hangulatiságot hordoznak. Mégis a részt lezáró és onnan némileg ki is lógó Francia akrobatákat emelném ki, amely véleményem szerint a ciklus legjobb verse és a kötet egyik legkiválóbb szövege:

„Nem tudom nézni a színészeket,

inkább a falakat nézem, méregetem

milyen magas a színpad, a függönyt,

hogy mikor vonják össze, mert nem

tudom nézni a színészeket, ha

levetik a lábbelijüket, és mezítláb

a színpadon, oda se merek nézni

a meztelen talpuk hogy siklik át

a színpad szálkáin, felhasíthatják

a bőrt, és igazi véres talppal járják

össze a deszkákat,

nem is járok már színházba, de most

mégis elmentem, mert évente egyszer

van nálunk színházi fesztivál, és

azt a kevés vért igazán kibírhatom

évente egyszer, főleg, mert idén

francia akrobaták is jöttek, és a puha

talpukkal mászták meg a bonyolult

vasszerkezeteket, akár magas szirteken

másztak volna fel, én pedig nem

tudtam nem nézni, ahogy lábujjaikkal

nekifeszültek a hideg vaselemeknek, és

egyre feljebb kapaszkodtak, a közönség

pedig tapsolt, amikor az akrobaták a

szirt tetejére értek, ott álltak, mi pedig

vertük a tenyerünket, és nem tudtuk,

hogy ez csak az előkészület volt az ugráshoz.”

Megdöbbentően precíz határozottsággal halad a vers a csattanóig, amelyet egyetlen pillanatig sem lehet előre sejteni, részben azért, mert a versnarráció, a lírai beszélő hangneme az előzőhöz hasonlóan közvetlen, minden sallangtól mentes, gyakorlatilag az élőbeszéd egyszerűségét idézi a történetmesélés. E mögött a látszólagos könnyedség mögött azonban súlyos ellentétek bomlanak ki, szinte sorjáznak, biztosítva a feszültség állandó jelenlétét, miközben egy-egy petite perception jellegű leírás érzékletessége is roppant hatásos. A néző és a színpad, a meztelen, véres talpak és a színpad szálkás deszkája, a puha talpak és a hideg (kemény) vaselemek, a szirt tetejére érő akrobaták és a lent tapsoló közönség – és végül maga a mászás és az ugrás, a fáradságos felfelé kapaszkodás és a pillanat alatt bekövetkező zuhanás kontrasztja építi fel a verset.

Ezt az ugrást akár a család múltjába való alámerülésként is értelmezhetjük. Az Agancspark utolsó ciklusa egyben a legkiegyensúlyozottabb színvonalú; érzékelhető, hogy a költőnek sok mondani- és mesélnivalója van – helyénvaló szó a mese, hiszen a fejezet azzal a kötetcímadó szöveggel indít, amely egy élőlényekkel teli, akár mitologikusnak is nevezhető eszmei erdőt teremt meg. Külön figyelmet érdemlő vers továbbá a Fasor, amely az egymás elérésére tett hiábavaló kísérletről szól, vagy maga az Erdő, amely a verseskönyv legjobb tendenciáit használva építi fel allegorikus világát, ebben az egyszerre valóságos és elképzelt világban pedig sorra bukkannak fel a valódi és szimbolikus tartalmat hordozó állatok. Ahogyan az Agancspark vagy az Erdő az anyával való kapcsolatra fókuszál, úgy a Fészek a kötet talán legszebb apaverse, amely zárása az egyik leghatásosabb példa az állatszimbólum-használatra:

Az egyik éjjel nem tudott elaludni
a fájdalomtól, egész éjjel fent volt,
forgolódott, teljesen összeizzadta
a párnahuzatot. Anyám kimosta, kiterítette,
és este, ahogy a szárítóról leakasztotta,
egy sarlósfecskét talált benne.
Biztosan álmában valahogy beleszállt.

A lábát fájlaló apa szenvedésének feloldozása lesz a fecske, amely a férfi kedves madara, saját sorsának és vágyainak példázata, hiszen a fecske ugyanúgy képtelen a lábára állni, miközben szinte egész életét a levegőben, repüléssel tölti. Nem mellékes továbbá az alvás, az álomvilág megjelenése sem, a szövegek valóságtól való elemeltsége is időről időre felbukkan a kötetben, amely – a teljes ívet tekintve, a gyerekkori családélményre fókuszáló befejezésnek köszönhetően – különleges ellen-fejlődéstörténetté válik. Mindemellett a szövegekkel végig összhangban maradnak Nagy Kornélia szelíd vonalakkal megrajzolt illusztrációi, így az Agancspark külalakja, vizuális megjelenése egyensúlyba kerül a versek világával.

 

Antalovics Péter (2023. szeptember)

Videók