A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Július 22. – A nándorfehérvári diadal 550. évfordulója
A harang szava egykor végigkísérte az emberek életét, rendbe szerkesztette hétköznapjaikat, ünnepeiket. Mára veszített hajdani fontosságából, de a régi latin nyelvű mondás: „vivos voco, mortuos plango, fulgura frango” – azaz: az élőket hívom, a halottakat elsiratom, a villámokat megtöröm, ma is ugyanúgy érthető. A harangszó hívás, figyelmeztetés, emlékezés és emlékeztetés, védelem és védekezés egyaránt. Egy-egy közösség sokat áldozott arra, hogy szépen csengő, hírüket messze vivő harangjuk legyen.

A haranghasználat rendje évszázadok alatt alakult ki, de vajon tudjuk-e mindannyian, miért szólnak minden délben a harangok?

1453. május 29-én az oszmánok alig 21 éves uralkodója, II. Mehmed (1451–1481) elfoglalta Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom fővárosát, a „városok városát”. Az ifjú uralkodó felvette a Hódító melléknevet, és a várost hamarosan birodalma fővárosává tette, szimbolikusan is kifejezve politikai ambícióit: ő a bizánci császárok örököse, aki igényt formál azok hajdani világuralmára. Európa alig ébredt fel a döbbenetből, amikor Mehmed szultán félelmetes serege 1456-ban Magyarország ellen, a térség egyetlen számottevő hatalma, az oszmánok régi balkáni riválisa ellen indult. III. Calixtus pápa (1455–1458) keresztes hadjáratot hirdetett, és június 29-én „imabullájában” elrendelte, hogy napi háromszori harangszó szólítson imára minden hívőt a kereszténység védelmében. Így buzdítsák mindazokat, akik a hódítók ellen küzdenek! A pápa felhívása szokatlanul nagy visszhangra talált. 1456 nyarán minden eddiginél nagyobb – főként csehekből és németekből álló – keresztes had gyülekezett Bécs környékén. A keresztesek azonban soha nem találkoztak a Hódító seregével. Azokat Hunyadi János, Magyarország főkapitánya és a hetvenéves itáliai ferences szerzetes, Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano), valamint az általuk toborzott zsoldosok és a környék felkelt keresztesei, „parasztok, kézművesek, szegény emberek” állították meg Nándorfehérvár falainál 1456 júliusában. A Konstantinápolyt meghódító szultánra az utolsó összecsapás napján, július 22-én Hunyadiék súlyos vereséget mértek. Sokan az ima erejének tulajdonították, hogy a túlerőben lévő oszmán hódítók ellen a Hunyadi János és Kapisztrán János által vezetett sereg győzelmet aratott. A pápai rendelkezésnek és Hunyadiék győzelmének híre közel egy időben érkezett meg Budára és Bécsbe. Így nem véletlen, hogy a déli harangszó mindennapossá váló gyakorlata rövidesen átértelmeződött, és a köztudatban ma már inkább a győzelem emléke-ként él. Igaz, maga a pápa, amikor augusztus 6-án, az Úr színeváltozásának napján értesült a győzelemről, elrendelte, hogy e napot az egész kereszténység ünnepként tisztelje. A pápa később számos más oklevélben is úgy említi a déli harangszót, mint a nándorfehérvári csodáért szóló hálaadást. A korábbi pápai bulla megújításával VI. Sándor Pápa a jubileumi Szentév kellős közepén, 1500. augusztus 9-én már arról rendelkezett, hogy a harangszó az egész keresztény világban minden délben szólaljon meg jelezve, hogy a kereszténység védelme, az összetartás minden időben és minden helyen fontos kötelesség.

2000-ben a Magyar Millennium esztendejében ebből az alkalomból jelent meg a Mundus Kiadó gondozásában jeles tudósok közreműködésével a Déli harangszó című tanulmánykötet. A harang szent és profán használatának történeti fejlődésén át és a harangkészítő mesteremberek munkájának bemutatásán túl nemcsak a nándorfehérvári diadalra és a keresztény erők hősies helytállására emlékeztet ez a kötet, hanem így kíván tisztelegni az egész keresztény világban elterjedt déli harangszót elrendelő pápai bulla emléke előtt is.