A 2013-as MAdT szponzorai


Köszönjük a támogatást!
Vissza
Szilaj vágyak és higgadt töprengések
2021. október 19., 09:14
Immáron 41 éve, hogy a „halál automobilján” tragikus hirtelenséggel örökre versei titokzatos végtelenébe távozott közülünk Tóth Ferenc, az életet annyira szerető fiatal (mindössze negyvenéves) magyartanár, költő és néprajzkutató, a bölcsészettudomány doktora. Üres gimnáziumi tantermek ajtaját lengeti azóta emlékezetünkben az ébredező október eleji szél, s csattanásuk idézi a 9-ei nagy karambolt. (Topolya évtizedek óta őszi irodalmi rendezvénnyel, vers- és prózamondó versenyekkel áldozik emlékének. A legutóbbi éppen a napokban zajlott.)

Sok volt mindaz, amit éppen magyarságtudatból és népszeretetből lelkünkbe palántált a számunkra szellemi Kánaánt jelentő termekben, sőt néhányunknak – Soltis Lajosnak, Szakmány Editnek, Kiss Júliának, Bózsa Pálnak, Gönczi Júliának és másoknak, velem együtt – más fontos helyszínein is a múló évtizedeknek: a saját topolyai majd újvidéki lakásában, ahova gyakran meghívott. Vagy a saját otthonunkban, ahol meglátogatott bennünket, kicsiny irodalmi klubbá varázsolva a konyhákat, nappalikat.

Az út egyenesen vezetett a Csondtomiglan–csontodiglan című negyedik kötetének megteremtett szintéziséig és erőteljes folklorizmusáig. Ez a folklorizmus, mint valami külön népi tartalommal megtöltött allegória, tartalmazza Tóth Ferenc számára az addig kimondhatatlant vagy tapintatból nem kimondottat, egyben pedig a hittételt a népi értékek mellett, amelyeket ekkor már lelkesedéssel gyűjt, és amelyek egy évvel a halála után (1981-ben) Topolya és környéke népballadái címen kötet formájában meg is jelennek. A maga pózoktól mentes tiszta magyarságának a kinyilatkoztatásai voltak a népköltészet közösségi érzését lelkünkbe lopó folklorisztikus remekei, az Óriásgyümölcs a kertben, a két Ráolvasás, az Égig érő erdő, a Kiáltozás napnyugta előtt, a Cédrusfa ága, a Déva vára, a Könyörgés gyermekért, a Kígyóvőlegény, a Némedi Mária leánya.

Akik ismertük, mindannyian tudtuk róla, hogy hosszú életre, szívós kutatómunkára rendezkedett be. Erre vallott a népdalgyűjtésre való rendkívül alapos felkészülése is. S felelősséget nemcsak az egész délvidéki magyar népközösség és egyáltalán a magyarság iránt érzett, amikor például a bácstopolyai balladákat begyűjtötte, hanem külön, fokozott mértékben adatközlői iránt is, miként a kötet bevezetőjében írja róluk: „ők még őrzik a balladákat, népköltészetünknek ezeket az alkalomhoz nem köthető alkotásait. Szavaikból kiderül, hogy elég gyakran éneklik az általuk ismert balladákat egyedül vagy többen, pihenésként vagy munka közben, mert szeretik a régi, a hallgatós nótákat.”

A népi motívumok iránti vonzódása azonban sokkal korábbi keletű, habár a kor és a hely, a hatvanas és hetvenes évek Vajdasága, magyar irodalmi viszonylatban nemigen rokonszenvezett az antikvitással, s következőleg azokkal a költőkkel sem, akik azt képviselték. Tóth Ferenc Vörös madár (1966) című verseskötetének megjelenésére is egész sereg goromba hangvételű kritika reagált, főként a Sinkó-iskola akkor még fiatal avantgardistáinak-globalistáinak tollából, amelyekkel A menés áhítatában című esszémben szálltam vitába tizenhét éves gimnazistaként, védelmembe véve a hagyományosan verselő költő-tanárt. A felháborodott hangvételű értekezés azonban nem jelent meg a Magyar Szó irodalmi rovatában, hanem jött helyette Fehér Ferenc máig őrzött csillapító levele: ha tényleg novellistának és kritikusnak készülök, kár lenne egy tucat ítésszel és szerkesztővel rögtön a legelején összevesznem. Nagyon szőr mentén fogalmazni pedig egy vehemens gimnazista nemigen tud, különösen ha irodalmon kívüli minősítésekkel találkozik, mint például az alig kertelő summázás a Vörös Madár verseinek költői képeiről: „Válogatott hazugságok ezek”.

Az egyik elutasító hangnemben megnyilatkozó kritikusnak többek között a „gondolatom Amazonja visz” hangzású metaforával volt baja, amely nekünk – mind erősebben tüzesedő, az író-olvasó-találkozókon bátor szavú költőnőkkel együtt fellépő novellista legényeknek – igen tetszett, és tökéletes telitalálatnak látszott, ugyanis a vágyaink is hasonló irányúak voltak: vinné csak nagy akarásainkat, keblébe rejtve, álmaink szépséges Amazonja.

Maradtunk hát máig Tóth Ferenc költészeti folklorizmusának a pártján, amely nemcsak motívumaiban rokon a népköltészettel, hanem formai elemeiben is. A költő útja tőle egyenesen a szellemi néprajzhoz vezetett. Budapesten le is doktorált e tárgyból, és kurtára sikeredő életének és munkásságának utolsó szakaszában élénk kutatásokat folytatott, balladagyűjtéseket végzett, és nagytanulmányokban összegezett. De ha nekünk fél évszázad alig volt elegendő valamire is, negyven év (autószerencsétlenségben bekövetkező tragikus haláláig) a számára sem lehetett elegendő mindenre.

És, íme, 1980. október 9-én megjelent a költő életében a rámpákon által százhúszas vagy –ötvenes sebességgel rohanó és a halált meghozó (a televízió által bérelt) automobil, mintegy a való élet feleleteként a halálmotívumoktól ólomsúlyú fekete versekre. Hogy a kerekek gyorsultak-e fel vajon, vagy fékeződtek a metaforák oly gyakori halál szaván áttaposva, azt éppúgy nem tudhatjuk, mint azt, miként jósolta meg költeményeiben Tóth Ferenc saját sorsának beteljesülését. Egy „párnák közti” halk távozást talán valamiféle jelekből következtetve megérezhet az ember, ám egy minden tekintetben váratlan balesetet? Kár lenne nem tudnunk: Ő a „halál automobilján” is néprajzosként utazott, folklórműsorhoz anyagot gyűjteni a televízió számára.
Hozzá mégis csak az élet oldaláról közeledhetünk, s szót ha váltunk vele, a végtelen felé sodródó költővel, egy másik világba látunk bele, amely talán még innen van, talán túl a halálon:

El innen, egyre távolabb,
sodródni a végtelen felé,
hogy sok éneklő csillagpohár
megteljék velem…
De előbb – én nem vagyok magam –
előbb csókolj meg, Anyám:
öleld magadhoz mind az ikreid!
(Anyám ikrei)

Felsejlik a megszemélyesített hasonlat, a sok-sok iker találó metaforája: verseit fogadta testvéreivé az emberré válás életveszélyes küzdelmét vállaló Tóth Ferenc. A költeményeit, amelyeket szinte saját teste sejtjeinek tartva mondja: „kikből énem tárt egésze egyként összeáll”.

Nála a végtelennel kokettáló költő teljesen azonos a halál állapotát elfogadni nem óhajtó emberrel, aki a számára adott pillanatok mindegyikében úgy él, mintha az utolsók lennének életében. S ha már a puszta létet képes gyönyörként megélni és költészetként túlvilágiasítani, nem mindegy neki, kikkel tölti napjait. A fény istenét kéri, aki a tudásra, szeretetre, szabadságra megérett ember szimbóluma, hogy menekítse ki „a vakond-katakombából”.

A föld-erek folyóiban: alligátorok. –
Hallgasd meg könyörgésemet!

A halál gondolatától nem tud szabadulni, ám mint örökéletű félisten, semmit sem tart befejezettnek. Sajnálja az örök kötöttségre kárhoztatott fákat, amelyek meghalni sem mehetnek odább méltóságteljesen, mint az elefántok vagy a teremtővel társalgó öreg indiánok. Egy ponton túl már saját személyiségét is beolvadni véli az evilági-túlvilági közös létbe, ritka és különös példájaként az önmaga testi mivoltát szellemi kiteljesedéséért feladó én fanatikus hitének a versbéli életben, amely az örökkévalósággal méri magát: „ha embertársaim elfelejtenek temetésem másnapján, azt nem bánom; amíg ők élnek, mindenképpen kísérteni fogom őket, megfoghatatlanul, megnevezhetetlenül, és jelen leszek mindegyikükben, mint ahogyan jelen vannak bennem is az elhunytak milliárdjai, akikről nem is tudok, de akiket én oltalmazok a megsemmisüléstől; de ha eltűnik az emberiség, akkor igazán alaposan megöli halottait”. (A szavak)

Kevés költőt ismer az irodalomtörténet, akár a klasszikusok között is, aki annyira költőként élte az életét, mint Tóth Ferenc, a folytonos áldozathozataltól sem riadva vissza. Nagy-nagy költői felelősségtudattal az abszolút szabadság állapotába szerette volna juttatni az emberiséget:

Tán voltál
s most önnön hamudból
újrakelt csodaként
méred magadat
súlyod a régi-e
(hangya, hangya)

E költészet az élni tudás diadaléneke és a vers testi-szellemi megélése is egyben. Könyvei egy tökélyre vitt élet bibliái, míg élete egy verses dráma megjelenítése. Ő maga az idő és tér dimenzióival játszó örök gyermek, akinek bármit is mondanak, akit bármilyen kiábrándulások is érnek, töretlenül (minden gyanakvás, fenntartás nélkül) hisz az abszolút szabadság elérhetőségében, megteremthetőségében. Magával ragadó gondolatritmusa (Napseb, Decemberi leveled, Élet előtt, Vörös madár stb.), költői tudatossága, ihlete szenzibilitásunkat úgy teszi próbára, hogy azon kapjuk magunkat: nem is használunk fel semmit abból, amit a verstanból megtanultunk; amit az irodalomról tudunk. A mese átváltozásában a láng vissza-visszatérő metaforája mikrovilágunk titkos zugaiba világít be.

Lírája szilaj vágyak és higgadt töprengések egymáshoz koccanásából születő szikra, amelynek feladata: olyan tüzet gyújtani, amely a lélekben lobban fel, vagy legalább a szemekben, esetleg a szerelemre szomjas test sejtjeiben… Amikor prózában töpreng, kérdéseinek özönével árasztja el a költészetére fogékonynak hitt olvasót, akiben teljes a bizalma: „mivégre születik az ember, mivégre él és mivégre ír, s eközben a halállal, a szeretetlenséggel, a leszorítottsággal, a tehetetlenséggel is barátkozom, hisz igazán élni, úgy élni, hogy erőnkből telhetően minél inkább részt vállaljunk mások itt-tartózkodásának életté tételében, csak ezek tudomásulvételével, tudatosításával lehetséges. Persze, az emberbe vetett hit – a halállal való ismerkedés és barátkozás révén – nem inoghat meg, sőt éppen a gyarlóságok tudatosításával érhető el, hogy az emberiség önmaga védelmére siessen és fennmaradjon (A Csontomiglan–csontodiglan kötet fülszövege).

Persze, azért költő Tóth Ferenc, hogy pontosan tudja: nincsen, aki a kérdéseire válaszoljon. Akihez fordulhatna, mindenki halandó; nem kompetens hát élet és halál nagy konfliktusában ítéletet hozni. Ezért még a legszebb emberi érzést, a szerelmet is átvetíti az örökkévalóságba:

Pórusaid sorba kitárva,
Megannyi kútnak vagyok a forrása.
Elrejtesz, ha magammal takarlak –
Csontomiglan – csontodiglan.
(Aszály után)

Kétségek és megoldásukig nem érő okfejtések sodrásából menekülve jut el a népköltészet virágos rétjeire Tóth Ferenc, ahol nótafák verte ösvényeken kóborolva végre mintha önfeledt kirándulóként igazán jól érezné magát. Az élet dolgairól énekel jóízűen a Némedi Mária leányában, a Ráolvasásban, a Thüringiai Erzsébet megkísértésében, A tanácsadó hollóban, Az ördögkísérőben, a Kígyóvőlegényben, s élvezi a balladai történetek ártatlan pikantériáját. Kicsit kiszellőzteti fejét a lét megoldhatatlan gondjaitól. Éppen feledi hónapokra a kísértő halált, amikor a legváratlanabb pillanatban, a technika csodáján, a saját lehetőségei fölé gyorsuló autón összetalálkozik vele. Negyvenévesen. Négy verseskötettel, egy színpadi játékkal (Áramkorlátozás), egy díjnyertes és sikeresen bemutatott verses színművel (Jób), egy értekezéssel (Kálmány Lajos nyomában. Az észak-bánáti népballadák élete), egy balladagyűjteménnyel (Topolya és környéke népballadái) és egy mesejátékkal (A kígyófiú titkai) maga mögött. – Csordás Mihály 

(Magyar Szó – Kilátó, 2021. október 18.)