Domi-dalok

Domonkos István megzenésített verseiről

Gondolatok egy tanulmányhoz – levél helyett

„Életemnek egy zenei akkord szabott irányt. Disszonáns akkord volt. Fiatalon megőrült zenetanárnőnk homlokával csapott le a zongora billentyűire.”

(Egy interjúból)

Több mint húsz éve hallgatom folyamatosan ezeket a dalokat. A háborús időkben, a 90-es években a szó szoros értelmében ezek az ütöttkopott felvételek húztak ki bennünket, akkor eszmélő huszonéveseket – de lehet, az idősebbeket is – saját hajunknál fogva abból a sötét, kilátástalan állapotból, hangulatból, amiből alig is láttuk a kiutat. Visszagondolva, akkor bizony nem igazán volt, aki hitelesen megszólalt volna abban a helyzetben, és receptek, siránkozás helyett felmutatott volna valamit, ami egy közösséget megtarthatott, összefoghatott, de akár „csak” megvigasztalhatott volna, pedig talán az egyik legnagyobb feladat végletes, végzetes helyzetekben megszólalni. Tulajdonképpen a permanens háborús helyzetben – hiszen a szellemi háború talán még véresebb és végzetesebb, mint amaz, a fegyveres – Domonkos dalai ma is pontosan ezzel a felütéssel szólalnak meg. A jellegzetes domonkosi habitus, életérzés, az önmagával szembeni könyörtelenség, a folyamatos önelemzés, önleleplezés, irónia és önirónia, a nyíltan áradó szeretet folyamatos jelenléte és folyamatos igénye, a metsző humor, a minden pátoszt nélkülöző mély érzelmek, az átélés gazdagsága, mind jelen van e dalokban.

Domonkos István viszont régóta nincs jelen se a közéletünkben, se az irodalmi életünkben. Visszavonult, elhallgatott, versei, írásai mégis folyamatosan hatnak. Megkerülhetetlenek.

Domonkos István Húsz év teljes hallgatás követte 1994-es új versét, a Majdnem verset, de mintha nem is létezett volna a húszéves csend.

Azután az újabb hosszúvers, egy új kötet, a Yuhu-rap, amellyel egy egészen új és a korábbi költészetéhez képest más hangot ütött meg, s amely – lehet, hogy csak nekem tűnik így – másik nagy költőnket, a néhai – szintén trubadúrként kántáló –, a már húsz éve halott Sziveri Jánost idézi.

Domonkos, maga is dzsesszzenész lévén, igazi alkimista muzsikus, akinél a hogyan előbbre való, mint a mit. Igazi alkimista költő, azaz igazi költő, akinek a versei nem papíron égnek el, hanem – miként a régi trubadúroknál – saját élő előadásukban. Domonkos dzsesszmuzsikus is, harsonás. Muzsikus a szó legnemesebb értelmében, és a szó bohém értelmében is. Éneklésében, gitárjátékában tagadhatatlanul ott van a dzsessz, improvizáció, az a fajta szabadság, amely ennek a zenének a leginkább a lényege.

„A szabadságnak a szele megcsapott abban a pillanatban, amikor először jöttem rá, hogy mit jelent az improvizáció, és ez hatalmas erőt adott, és vágyat, hogy ezt a szabadságot, ezt a pillanatot, az improvizáció pillanatát úgy kitágítsam, olyan búvóhellyé, ahova se a hatóságok, se senki nem tud, képtelen követni. Ez őrült biztonságot adott, és ez tartotta bennem a lelket. Így sikerült kibírni azokat a dolgokat, amelyeken keresztülmentünk mindnyájan mint kisebbségi lények.”

(Egy másik interjúból)

Többször is próbáltam megfejteni, mi a titka ezeknek a daloknak. Hiszen a felületes hallgató számára egyszerűek mind harmónia, mint dallam szempontjából. Ami viszont már első hallásra szembetűnő, hogy – mivel a szöveg és zene szerzője egy – sosem kényszeredett a szöveg és a dallam kapcsolata: a népdalokhoz hasonló természetességgel illeszkednek egymáshoz. Ha kategorizálni kellene a műfajukat, a gitárkíséretes énekelt versek közé lehetne sorolni őket, mely „műfaj” sok példával szolgál a nagyon rossz és kényszeredetten megzenésített versekre. Folyamatos hallgatásuk okán, elfogultságom miatt többször kétségeim támadtak: vajon csak nekem tűnik-e úgy, hogy ezek az énekelt versek, dalok különböznek a műfajban már hallottaktól? Elküldvén több „független” fülnek vártam, hogy kiderüljön, nem vajdasági és elfogulatlan hallgatónak is érzékelhető-e e dalok különössége. A visszajelzések sora igazolta, hogy valóban alkímia történik. Mert nem a harmóniákban, nem az akkordok sorrendjében, nem a dallamvezetésben, a dallamok stílusában, a különböző zenei Domi-dalok • 7 stílusok, stílusjegyek megidézésében, nem az éneklés módjában van e dalok titka. Ezek mind elemezhetőek, és az elemzéssel nem sok újat tudunk meg róluk. Hasonlóan van ez mindennel, ahol megtörténik a csoda, ami művészet, ahol megjelenik a több – hiába elemezzük, a lényeget nem találjuk. Duke Ellington mondja: „Ha az ember elemezgetni kezd, akkor puskázza csak el igazán! Mondjuk, kimegy a kertbe, és levág egy szál virágot. – Pompás virág – jelenti ki, és viszi be a házba, vízbe teszi, megigazgatja, mindennap friss vizet ad neki. Talán még egy szem aszpirint is rak a vízbe. Hanem ha elkezdi szétszedni, szirmonként, és megvizsgálni a szirmokat behálózó ereket… akkor talán mindent megtud róla, de addigra volt virág – nincs virág! S ezzel el is érkeztünk egy másik ponthoz: nem hiszem, hogy a zene megbecsüléséhez, élvezetéhez feltétlenül tudni kell róla valamit!” A lényeg, a titok a hitelességben van, abban, ahogy Domonkos István ott áll kendőzetlenül, sérülékenyen, metsző öniróniával és humorral („fényképezzetek hol van a blicc gyáva vagyok én ez itt a vicc”, „nem élek ha félek tőletek lepények”), de keményen, könyörtelenül, megingathatatlanul.

Két dalt emelnék ki külön is a CD anyagából. Az egyik a Pamacs című hömpölygő dal, amely pátosz nélkül idéz egy oly ismerős, elmúlt és mégis ma is itt élő vajdasági létérzést. A másik a Hari jáma, hari krisna című dal, mely kétrészes szerkezettel, kivételes humorral („ezért lila most az orrom kilátástalan a sorsom”), a szerb és indiai népzenére reflektáló dallammal, kísérettel és talán a leginkább dzsesszes érzettel.

Domi legszívesebben magának muzsikált. Ez kihallatszik abból a „lalalázásból”, ami sok dalában, illetve a refrének a szokásosnál többszöri ismétlésénél megjelenik. Ezekben nincs se magamutogatás, se attrakció, mert fedezetük a sors mély megélése, a mögöttes ima.

„Mindannyian magányosak vagyunk. Ezért zenélünk” – mondta egyszer Szabados György. 

Ottlik Géza írja egy rövid, zseniális karcolatában, a Történelem címűben: „»S mi volt még?« – kérdezte az író, és meg is felelt rá: »Hó, sok hó«.” 

A Pamacs című vers visszatérő sora: „Vajdaságban aznap fagyott s havazott.” 

Zenta, 2012 

Mezei Szilárd