Csoda és csoroszlya

Fülszöveg:

Mire volt jó mégis a föld? Arra, hogy megutáltassa velünk a paraszti életet. A szüleinknek sohase kellett mondani: „Tanuljatok, gyerekek!” Tettük mi azt magunktól is. Akármilyen szakma, csak ne földműves! Egyedül szegény apámnak kellett kitartani a földnél haláláig. Mind a négyünket kiiskoláztatott, egyikünk se lépett a nyomába.

Vagy mégis? Azt hiszem, én igen. Csak közbeesett egy harmincéves szünet. Mert amit eddig a földről leírtam, az mind igaz. De az is valós, amit ezután írok le: mit jelent nekem valójában a föld. Mindent!

ÉLETTÖRTÉNET, ELBESZÉLT TÖRTÉNELEM

(...)

Kovačevné Fehér Ilona könyve már nem csupán a paraszti önéletrajzokhoz sorolható, egy újabb műszót, az elbeszélt történelmet (oral history) e munka esetében célszerűbb lenne használni. Megítélésem szerint a Csoda és csoroszlya átmenetet képez a két műfaj között, azt is mondhatnánk: egy kicsit ez is meg az is. Kovačevné Fehér Ilona a háború után felnövekvő első nemzedékhez tartozott. Az utolsó olyan generáció tagja volt, amelyik életének egy részét még a paraszti sorsban élte. Fiatal felnőttként, kamaszlányként szándékosan változtatta meg életét, amikor munkát vállalt Zentán, a kórház gyermekosztályán, hogy néhány év után tudatosan induljon el a nagyvilágba, Szabadkára azért, hogy végérvényesen szakítson szülei életformájával. Szabadkáról ugyan nincsenek olyan szépen meg formált emlékei, mint Zentáról és a Tisza-partról, ennek ellenére a Tisza menti városba soha többet nem tért vissza, csak vendégségbe járt haza, idős szüleit is magához vette, talán jelképesnek is tekinthetjük, hogy őket az idegen városban, Szabadkán a Bajai úti temetőben temettette el.

Önéletírása, a Csoda és csoroszlya ebből kifolyólag két jól elkülöníthető részből áll, az első, melyet 2006 óta könyv alakban is olvashattunk (Örke, mi a csoroszlya?), a második meg a Vannak még csodák, ugye? Maguk a címek is beszédesek. Első olvasásra szinte semmilyen összefüggés sincs a cím és a könyvben olvasható további fejezetek között. Ha alaposan belegondolunk, az a történet, amely az első kötet címadója lett, látszólag kilóg a sorból, egy aranyos történet egy nagyanyáról és az unokájáról, akik meghányják-vetik, mi is az a csoroszlya. Többek között az is kiderül, hogy az elbeszélői én nemigen kedveli a nagymama szót, ezért fogadja el unokája nyelvi leleményét, az Örke megszólítást. Végeredményben ez a történet az, amelyik meghatározza az első könyv lényegét. Azt, hogy élettörténetét a széles olvasóközönség mellett az unokáinak szánja. Olyan sztorikat olvashatunk benne, melyek szorosan kötődnek a letűnt paraszti világhoz, hiszen a kis Szonyának már fogalma sincs arról, mi a csoda is lehet az a csoroszlya.

(...)

(Részlet Beszédes Valéria utószavából)

***

A DANTEI UTAZÁS HAGYOMÁNYA

Kovačevné Fehér Ilona könyve önéletrajznak, emlékiratnak, részint helytörténeti írásnak is tekinthető. A zentai tájban és szokásrendben gyökerező szerző szinte a családi krónika vagy valamiféle családregény lehetőségével, a legendásítás kérdésével indít, tudniillik a dédszülők távoli, természetközeli világa a mai elbeszélő én nézőpontjából már legenda. A műfaj kapcsán egyébként is felmerül a megtörtént problematikussága, akár az esemény megtörténtjéről, akár a tanúságtétel megtörténtjéről van szó. Paul Ricour fejtette ki a múltbeli megfigyelés, a reprezentáció kérdéskörét, tudniillik a múltbeli maga már múlt mivolta miatt nem figyelhető meg, pusztán emlékezetbe idézhető. Fehér Ilona tudatosan vállalja az emlékező narratívát.

Az önéletrajzzal kapcsolatos irodalomelméleti dialógusok természetesen szintén felmerülnek a szöveg olvasójában. Megállapítható, hogy a népi önéletrajz és a kifejezetten női önéletrajz vonatkozásai, nézőpontjai is jelen vannak.

A kötet többnyire tematikus felosztású, a linearitás megtörik, ugyanis egy-egy téma vagy motívum körüljárása visszavezethet a kiinduló térbe, a gyermekkor idejébe. A harminchárom fejezet a dantei utazás hagyományát követi, a pokoljárás itt a szegénység poklával, a földhöz való viszony aggályaival fonódik össze.

A kiindulópont a Ház, a Házban-lét és a Házból való kilépés esélye, a Zentához kapcsolódó település-néprajzi mozzanatok. A néprajzi aspektusok – ugyancsak a Ház szempontjából – szinte a térben helyezkednek el. Az ünnep, a böjt és az étkezés szokásai, a disznóvágás a belső térhez kötődik, a kávézás szokása kintről hatol be. A Házon kívüli kommunikáció, a nyitás viszont óriási jelentőségű. Az itt élő ember sorsa mégis a föld.

A kézirat legfőbb értéke az a tudatos szerzői törekvés, hogy a történelmi, helytörténeti, néprajzi, művelődéstörténeti, kulturális antropológiai értékeket elmondja, megőrizze. Olyan értéket jelentenek ezek, amelyeket a mai olvasó ugyanúgy legendának tekint, mint az elbeszélő a dédszülők világát. A családtörténetet elbeszélő lejegyzi például az emlékeiben olvasható karácsonyfa-köszöntő szövegét, a disznóvágási szertartás helyi forgatókönyvét, a földhöz kötöttség lelkületét, a Tisza és a Poronty-sziget kultikus voltát, az iskolai szokásokat, majd a távoli, idegen kávéjóslás részleteit stb.

(...)

(Részlet Hózsa Éva utószavából)