Baráth Katalin: A fekete zongora

Baráth Katalin: A fekete zongora: krimi a Monarchia idejéből. Freund Kiadó, Budapest, 2009.

Az esős, ködös őszi hónapok mindig is kedveztek az olvasásnak.  Ropogó téli tűznél is lehet jókat olvasni, ahogy a nyári vízparton hasalva is, de úgy gondolom, hogy a valamennyi évszak olvasmányélménye közül az ősz viszi a prímet. Egy öreg fa alatt ülni egy gyékényfotelban, takaróba csavarva, egy gőzölgő tea ködébe burkolózva messze felülmúlja a többi évszak olvasási rituáléját. Az angolnak van erre egy szava: a cosy, amely magyarul kényelmest, hangulatost jelent, az angolban viszont társul még a jelentéshez egy egyfajta begubózó, otthonos biztonságérzet, egy kellemes, meleg és békés magány, amikor az olyan apróságoknak is örülni tudunk, mint egy kis melengető napfény. A fenti jelző egyúttal egy műfaji megnevezést is takar, ez az ún. cosy crime, amit magyarul komfortkrimi vagy meghitt krimi néven szokás emlegetni. Ez a műfaj nem a kusza történetszövéséről és a megdöbbentő csavarjairól ismert, hanem a hangulatáról, amelyet kínál, Baráth Katalin krimi-sorozatának első darabja pedig pontosan ezt nyújtja.

A Zsoldos Péter-díjas történész-írónő könyve először 2009-ben jelent meg a Freund Kiadó gondozásában, majd a kedvező fogadtatásnak köszönhetően a krimikben jártasabb Agave is kiadta a 2010-es Könyvhétre egy átdolgozott, két novellával kiegészített kiadásban, legutóbb pedig a Gabo Kiadó karolta fel a tavalyi évben. Ezzel párhuzamosan a sorozat további részei is napvilágot láttak; 2011-ben A türkizkék hegedű, 2012-ben A borostyán hárfa, 2014-ben pedig Az arany cimbalom.

Számomra azért is különleges ez a könyv, mert visszakalauzol szülővárosom több mint száz évvel ezelőtti múltjába, egy rég letűnt és megszépült múltba, a „boldog békeidőkbe”, egy olyan világba, amelyet irodalomtörténeti szempontból is szokás folyton túlromantizálni, mint a modern magyar irodalmat megalapozó Nyugatosok korszakát, Kosztolányi Sárszegének miliőjét. A történet ugyanis a Monarchia idejének Magyarkanizsájába (akkori nevén Ókanizsa) repít bennünket, az 1910-es évekbe, amit jómagam eddig legfeljebb szépia árnyalatú, korabeli képeslapokból ismerhettem, s ennek okán a a könyv cselekménye is ilyen színekben elevenedett meg előttem. Magyarkanizsának nem volt jeles írója ebből az időből, aki megörökíthette volna ezt a korszakot, Baráth Katalin azonban gondoskodott róla, hogy megkapjuk ezt a várva-várt történetet, és hogy a képeslapok kalapos hölgyei és bajszos urai megelevenedjenek.

A történet hősnője Dávid Veronika, egy talpraesett és olykor kellően kotnyeles könyvesbolti eladó, aki (miközben épp saját romantikus regényén dolgozik) váratlanul egy gyilkosság kellős közepébe csöppen, a falu bolondja, Vili ugyanis egy nap holtan esik össze előtte egy késsel a hátában és egy Ady-verssel a zsebében (a kötettel azonos című A fekete zongorával), mint a kirakós első darabkájával. A kisváros unalmas hétköznapjai azonnal kizökkennek a megszokott kerékvágásból, beindul a kisvárosi pletykagépezet, még egy jóképű tiszt is érkezik Szabadkáról, hogy felgöngyölítse az ügyet, és a rejtélyen felbuzdúlva Veronika is igyekszik felvenni a fonalat, hogy önálló nyomozásba kezdjen. Ez idő alatt körbejárjuk Ókanizsa (a helyiek szemében) nevezetes helyszíneit, úgy mint a Népkertet az akkoriban még teljes pompájában tündöklő Vigadóval. Ez azért is izgalmas, mert ennek a még ma is álló épületnek a sorsa évtizedek óta heves viták tárgyát képezi a helyiek körében. A valamikori étterem ugyanis igazi gyöngyszeme volt a városnak, és a Népkertben sétálva csak nehezen tudtuk elképzelni azt az úri pompát, azt a patinás fényűzést, amely annak idején jellemezte ezt az impozáns építményt. (A Vigadó felújítása és funkcióval való ellátása azóta várat magára, és jelenleg is csupán egy köré epített kordon és egy nemrégiben kibetonozott terasz jelzi, hogy nincs elfelejtve az épület.) A fekete zongora azonban megmutatja azt, amit eddig senkinek sem sikerült láttatnia (azokon a bizonyos képeslapokon kívül), és életre kelti a múltat annak idealizált világával, elvégzi a milliós restaurálási munkálatokat, és hús-vér embereket varázsol a Vigadó teraszárának asztalkái köré úrhölgyekkel, szolgálólányokkal és zsakettben iszogató, szivarozó férfiakkal, amint mise utáni szokásos a vasárnapi tevékenységüket végzik. Ez az atmoszférateremtés önmagában még nem is lenne kifejezeten nagy írói kunszt, kanizsaiként olvasva azonban valódi nosztalgiacsemege.

A valódi helyszínek és a jómódú polgárok mellett olyan kisvárosi karakterek is megjelennek, mint a kocsmáros, a doktor, a plébános és a nővér, a vállalkozó, a mádám, de még maga Ady is megelevenedik egy fejezet erejéig, így az egész történet olyan hatást kelt, mintha az üknagymamám mesélné a történetet a verandán ülve, citromos süteményt eszegetve, akár egy régi anekdotát. A hősnő valódi nonkonformista, emancipált nőként vonul végig a cselekményen, és leleményességével, cserfességével egy afféle fiatal Miss Marpleként próbálja kibogozni a szálakat. És mivel a történet vezérfonalát egy vers adja, így a helyi olvasókör is próbál Veron segítségére lenni, az irodalom szerelmesei pedig duplán örülhetnek.

Krimi lévén természetesen a történet végi fordulat sem marad el, és a rutinosabb detektívregény-olvasók sem fognak csalódni. Ez ugyan nem egy klasszikus hard boiled krimi, de nem is szeretne az lenni. A fekete zongora erőssége inkább az atmoszféra-teremtésben rejlik, és a nosztalgiázni, kellemes hangulatban olvasgatni vágyók számára íródott. A poros kisváros világába ágyazott gyilkossági történet egy könnyed és szórakoztató ovasmány, valódi időutazás, amelyben város múltja mellett a korabeli női szerepkörök is megvilágításba kerülnek. Éppen ezért magyarkanizsaiaknak egyenesen kihagyhatatlan olvasmány. A könyv szinte kéri, hogy vigyük ki a Népkertbe, és üljünk le vele a romos Vigadó elé egy padra, lehetőleg egy olyan tölgyfa alá, amely még a történet idején is ott állt, és amely ugyancsak mesélhetne az urakról, a hölgyekről, és a száz évvel ezelőtti novemberi délutánokról.

Tékiss Tamás (2026. november)