Neuronok tükörjátéka

Bozsik Péter: Elterelő hadművelet, avagy a tüzelő neuronok. Duna-delta – Lessina – Erzsébetváros – Weissbrunn (2017–2024); Baráti tűz, avagy a sejtgerillák lázadása. Weissbrunn – Csikágó – Lessina – Duna-delta (2017–2024). Forum – Kalligram, Újvidék – Budapest, 2024.

Bozsik Péter könyve egy könyv, két könyv vagy netalán három? Tárgyként mindenképp egy, egybe van kötve, egyszer kell megvásárolni, ugyanakkor két címe, két kezdete van, A és B oldala, mint régen a magnókazettáknak, nincs előlapja és hátlapja, mindkét felén kezdődik, és a közepén végződik; a két könyv egymásban tükröződő olvasása pedig kiad egy harmadikat: amivel visszatértünk ehhez az egybekötött egyhez, ami a kezünkben van. A könyvtárosok is így gondolhatták, a nemzeti könyvtárként is működő újvidéki Matica srpska hivatalos besorolása szerint egy ISBN-számot kapott, és ezt a katalóguscédulát az Elterelő hadművelet címet viselő oldal címnegyedében rögzítették.

A tükörszerkezet több formában tetten érhető a könyvben. Egymásban tükröződik a kötetet alkotó két könyv, az elhangzó és a meghallgatott szövegek, a hallott és újramondott beszédek, az egykor volt és az emlékezet, az események és a képzetek – és így tovább, a fraktálok végtelenségéig.

Az Elterelő hadművelet verseskötet, a Baráti tűz kisprózák gyűjteménye, néhány verssel. A két könyv között számos szövegszerű átfedés van – és jelentőségteljes különbségek. Többségében ugyanazokat a szövegeket olvashatjuk versben is, prózában is, de néhány szöveg csak az egyikben vagy csak a másikban szerepel, és a másik műfajban tükröződő szövegekben is vannak eltérések. Felületes összevetésben is különbözők a mottók, továbbá vannak kimaradó vagy beékelődő szövegrészek – és, végtére is, kell-e nagyobb különbség, mint a műfaj, a más műfaji elvárásrendbe illeszkedés. Noha mi sem idegenebb ettől a szövegvilágtól, mint illeszkedés bármilyen rendbe.

Mindkét könyvcím, az Elterelő hadművelet és a Baráti tűz is militarista világ üzenetét közvetíti, az „avagy” kötőszóval a címhez kapcsolódó alcímek, avagy a tüzelő neuronok, illetve avagy a sejtgerillák lázadása ezt a harcot a biologikum vetületében egyetemes elvként mutatják. Ezekkel együtt a mottók rendszere is figyelemre méltó: rendhagyó mennyiségük, a főszövegekhez és egymáshoz való intenzív viszonyuk túlmutat a hagyományos mottó jellegen: egyik rétegük, a tudományos publicisztikai az emberi elméről gyarapodó tudásunkat idézi, másik rétegük, a szépirodalmi ezzel az erőszak, benne a szervezett erőszak egyetemes emberi kultúráját állítja dialógusba.

Maguk a főszövegek a hétköznapok banalitásaiban tébláboló és fecsegő huszonegyedik századi, jelentéktelen emberi egyedeket beszéltetnek, barátságokban, szerelmekben, családokban társuló őjelentéktelenségeinket juttatják szóhoz. Valaki folyton beszél, mondja a monológjait annak, aki hajlandó vagy kénytelen meghallgatni – az utcán, a lakásban, a temetőben, csak mondja, hogy mi volt, mi történt, mi az, ami elérte a küszöbszintet, belépett az emlékezetbe, és ott kavarog, újabb és újabb kötéseket hoz létre, amelyek nyomán előhívódik, kombinálódik mindaz, ami történt, vagy ahogy hittük, hogy történik, így áradnak megállíthatatlanul a történetek, hétköznapiak, banálisak, halálosak. Mindig valakihez beszél valaki, de nem valódi dialógust formáznak a szövegek, a hallgatók inkább elszenvedői a másik közlésigényének, közléskényszerének, annak, hogy a beszédével jelenvalóvá tegye, „igazolja” magát (Sziveri sorai is állhatnának mottóként egyik-másik szöveg előtt: „Hordom magammal személyemet / igazolhassam személyimet”). A lírai én sokszorozódik: az, amelyik hozzánk fordul, aki révén megszólal a vers, ez a lírai én közvetíti, amit mondanak neki, nem ő az átélő én, ő csak a versben mondja, amit a másiktól hall. A másik pedig jön valahonnan, találkozik vele az utcán, belép a lakásba, és árad belőle a szó, mondja, hogy mi történt, mit hallott, mert többnyire ő is csak közvetíti azt, amit hallott másoktól, többszörös közvetítéssel árad a történet a hétköznapi és a rendkívüli dolgokról, amelyeket elkülöníteni sem könnyű. Folyton lekerül vagy felkerül a védőmaszk, és fertőtlenítő tömény szeszt spriccelnak szájukba a beszélők, lezárások vannak, kijárási tilalom, a Covid külső jeleire ismerünk, ha nem éltük volna át, azt mondanánk, hogy egy irracionális világban mozognak a beszélők, de így, hogy átéltük – így is ezt mondjuk. Már (még) nem béke, még (már) nem háború, de voltaképpen mindig háború van, vagy ha még nincs – az anya telefonban visszhangzó hangja szerint –, annál, ami most van, „még a háború is jobb volt”.

Ezeknek az áldialógusoknak lesz a végletes paródiája a telefonos beszélgetés az anyával, aki egyszer csak elkezdi ismételni a már egyszer elmondottakat, és nem lehet leállítani, mert már nem is az anyával folyik a beszélgetés a telefonban, hanem az anya szavait rögzítő automatával, amely végtelenítve újra és újra játssza a beszélgetést addig a pontig, ahol megszakadt a tényleges kapcsolat, ahonnan kezdve már csak a hangrögzítő mondja újra és újra ugyanazt. Akárcsak a Covid, ez is többünk élménye az utóbbi évtizedekből a szerbiai rokonainkkal, többnyire az anyákkal folytatott beszélgetéseinkről, hogy néhány perc után a hívott féllel észrevétlenül megszakad a kapcsolat, amit csak onnan észlelünk, hogy nem válaszol a szavainkra, hanem a már korábban elmondottakat ismétli, szüneteket tartva ott, ahol korábban mi beszéltünk. Nem gondolhat az ember ilyenkor másra, mint hogy valahol, valamiképp valami rögzíti a beszélgetést, hiszen mi módon ismétlődhetne egyébként az, ami már elhangzott, aminek már el kellett volna tűnnie a semmibe. De nem tűnik el, valaki mondja újra és újra, a lírai énben pedig rögzülnek a hallott történetek, és a lírai én létének lényege, hogy ezeket újramondja, ismételgetve, hogy mi történt.

Mert mi is történt? Az történt, hogy éltünk itt, Jugoszláviában, Kelet-Európában, a peremvidéken, a balfenéken, éltünk itt előbb vagy később, mindegy is, hogy mikor, mert mindig nagyon gyorsan vége lett a szép reményeknek, soha nem az történt, aminek a reményeink szerint történnie kellett volna. Mert, ismétli újra és újra a készülék, „ha a tanyán maradhattunk vóna még egy évet / akkó spóróhattunk vó’na annyi pízt…”, hogy akár Zentán, az anya kedvenc városában is vehettek volna belőle házat.

Ladányi István (2025. július)