Interjú
ELŐSZÓ
Rádiós újságíró koromban körülbelül kétszáz különböző rendű-rangú emberrel készítettem interjút. Ezek egy része kimondottan alkalmi volt, másik részük szigorúan egy-egy témára fókuszált, és körülbelül a felét lehetne tágabb értelemben életrajzinak mondani.
Ez utóbbiak elkészítéséhez az adta meg az első ösztönzést, hogy tíz éven át, 1976 és 1986 között portréinterjúkat készítettem az Újvidéki Rádió Együtt című havi irodalmi folyóiratába, amelyekben húsz perc alatt minél teljesebben szerettem volna egy-egy embert bemutatni.
Mindig hiányérzettel kezdtem hozzá a munkához. Ezért egyrészt igyekeztem minél több dokumentumot összegyűjteni az interjú megkezdése előtt, másrészt pedig minden egyes találkozó újabb kérdéseket vetett fel, így sokszor több alkalommal, hónapokig, sőt néha évekig is visszajártam egy-egy személyhez. Nem titkolom, sokszor saját életstratégiám kérdéseire is öreg beszélgetőtársaimnál kerestem a választ.
Ezekben az interjúkban mindig mást és mást láttam fontosabbnak. Amikor készítettem őket, akkor elsősorban a megtudható tények érdekeltek, ezeket tartottam a legértékesebbeknek. A vajdasági magyar, de akár a jugoszláviai közélet is rendkívül zárt volt, egészen a szétesés, a bomlás, az ellentétek kiéleződésének idősza-káig, amikor már a különböző érdekcsoportok megerősödése többféle megvilágítás nyilvánosságra kerülését is magával hozta. Abban az időben azonban hozzáférhetetlenek voltak a levéltári anyagok, semmitmondóak a sajtóközlemények, és úgy éreztem, pótolhatatlan információforrást jelentenek ezek a személyes megnyilvánulások. A szubjektívan elbeszélt sors több lényeges tényt közölt életünk mikéntjéről és miértjéről, mint az összes „hivatalos” forrás.
(...)
Most, ahogy kötetekbe rendezem az interjúkat, már legfőképp az érdekel, hogy a történelmi folyamatban mik voltak az egyén cselekvési lehetőségei. Útját meghatározták a körülmények, befolyásolták személyiségjegyei, de mik voltak az alternatívák, s azok hogyan befolyásolhatták volna személyes sorsát, s a társadalmi folyamatok alakulását? Volt-e ebben különbség az elmúlt hat és fél évtized különböző szakaszaiban, s maga a kisebbségi lét milyen súllyal esik latba ennek mérlegelése során?
E három szempont határozta meg ennek az interjúkötetnek a szerkezetét.
(...)
Részlet az Előszóból
***
UTÓSZÓ
Tizenhárom élet, tizenhárom sors: mi bennük a közös, és mi a különböző? Honnan jöttek, milyen családi környezetben nevelődtek, milyen anyagi körülmények között? Milyen iskolákba jártak, milyen képesítést szereztek? Ezek azok a tényezők, amelyek, mint az interjúkból láthattuk, teljes mértékben megkülönböztetik őket egymástól. Most azt vizsgáljuk meg, mi volt közös a sorsukban: a társadalmi-történelmi helyzet, meg az, hogy az e keretben kisebbségi helyzetben élő vajdasági magyarsághoz, annak történelméhez, intézményeihez kötődtek életük döntő mozzanatai. És ami szintén lényeges lehet: nagyjából azonos volt a visszaemlékezés időpontja is.
Végül azt vizsgáljuk meg, hogy milyen volt a viszonyuk a vajdasági magyarsághoz. Ehhez először arra a kérdésre keressük a választ, hogy a magukról e kötetben valló személyeket tekinthetjük-e a vajdasági magyarság elitjéhez tartozónak, hogy e közösségnek volt-e saját elitje, és hogy – végső soron – mi is az, mennyire közösség az, amit általában vajdasági magyarságnak nevezünk. Kik vagyunk mi? Talán közelebb jutunk a válaszhoz, ha többet tudunk arról, hogy kik voltak ők.
(...)
Részlet az Utószóból
Fülszöveg
A kötetben szereplő tizenhárom interjú a második Jugoszlávia megalakulásának körülményeire és előzményeire összpontosít. Úgy igyekeztem őket összeválogatni, hogy – amennyire a terjedelem engedi – minden élethelyzet, életstratégia képviselve legyen.
Természetesen az itt bemutatott életutak csak szemléltető példák. Már csekély számuk folytán sem alkalmasak arra, hogy elemzésükkel mélyebb és megbízhatóbb tudást szerezzünk a kétségtelenül sürgető feladat, a magyar kisebbségi társadalom szerkezetének, ezen belül a kisebbségi elit kialakulásának és szerepének elemzése terén.
De a kis esetszám mellett van még egy tényező, amely miatt ez az interjúválogatás nem tesz eleget az objektív elemzés feltételeinek. Amikor a nyolcvanas évek közepén egy öreg rádiós újságíró velem készített interjút az interjúkészítésről, azt mondtam, a kérdezőnek szeretnie kell alanyát, vagy legalábbis megérteni, ha jó riportot akar. Ebből a mindvégig vallott álláspontból ered az is, hogy a riportalanyok megválasztása nem reprezentatív sem értékrendjüket, sem érdemeiket, sem pedig hatalmukat, befolyásukat tekintve. Voltak, akikről előre tudtam, hogy nem leszek képes őket megszeretni, de még megérteni sem, így ők kimaradtak. Velük mások készítettek vagy készítenek majd interjút, és így lesz teljes a kép.
Vékás János
Fülszöveg: Mire volt jó mégis a föld? Arra, hogy megutáltassa velünk a paraszti életet. A szüleinknek sohase kellett mondani: „Tanuljatok, ...
Fülszöveg Száz esztendő pergett le azóta, hogy betemették a nagy háború (1914– 1918) utolsó lövészárkait. Az olvasó kezébe adott könyv azok...